bible-1866564_1920

Ki vagyok én? Kit ne foglalkoztatna ez a kérdés? Akár a világmindenségben (kozmosz) elfoglalt helyemre gondolok, akár saját mikrokozmoszomban, önmagam számára határozom meg magamat.

Sok múlik azon, hogy milyen nézőpontból vizsgáljuk a kérdést. Apáczai Csere János 1656-ban, egy kollégiumi előadásában beszámol egy tudósról, aki egy nagy ünnepségen tarthatott szónoki beszédet. Felment az emelvényre és ezt mondta: EMBER! Aztán le is jött. – Komoly „emberi önvizsgálódást” kell tartanunk, volt utólag az indoklás, mindenféle szónoklat nélkül is.

A keresztyéneknek hallatlan nagy előnyük az, hogy az önvizsgálat során Isten igéjéből tudnak kiindulni, sőt az igéhez kötötten megmaradni. Mert van közük Istenhez.

Először is tudhatjuk, hogy Isten teremtményei vagyunk. Van gazdánk, aki bölcsen alkotott meg minket. Nem feledjük azt sem, hogy magának alkotott meg (Augustinus). Ez azt is jelenti, hogy célja van az emberrel. Tisztázta-e már önmagában a Kedves Olvasó, milyen célok lehetnek ezek?

Aztán tudhatjuk azt is, hogy a Biblia mindnyájunknál jobban látja és megmutatja azt a hallatlanul nagy különbséget, ami Isten és ember között van. Kétségbe is lehetne esni, ahogyan a modern ember kénytelen ezt tenni, esetleg cinizmussal fűszerezve. Mi mégis a hit hódolatával, az imádság örömével mondhatjuk, hogy a mi csodálatos és hatalmas Istenünk mégis törődik az emberrel! Az ellene lázadó emberrel. Mert nem hitványságunk szerint bánik velünk, velem, hanem irgalmasan kiemel a pusztulásnak verméből (Ézs 38,17). Hogyan? Úgy, hogy valóságos megoldást ad bűnterhünk rendezésére. Ez a „mégis” Jézus Krisztusban, mint engesztelő áldozatban valósult meg.

Nem csak a teremtettség okán van közünk Istenhez. Nem csak az ellene lázadás és vétkes élet fejezte ki (ugye, már múlt időben?) iszonyú viszonyunkat Hozzá. Krisztus váltsághalála által már lehet áldott és megbékélt közünk Hozzá. A teremtettség tény; a lázadás volt tény (ne feledjük); a megbékélt közünk, közösségünk Vele pedig megmaradó tény.

Az Istennel megbékélt ember lelki emberré válhat: megélt istenkapcsolatban, Krisztus-kapcsolatban. Az Úrral egyelőre lélekben, egykor pedig majd látható és örök kapcsolatban lehet. Jézus is megmondta tanítványainak élete kulcsát: „az Atya velem van” (Jn 16,32b). Ő pedig Vele.

Ki vagyok én? Mondhatom-e, hogy lelki ember vagyok?

Gondoljuk végig, mi jellemezheti a lelki embert. Néhány jellemző:

  • Krisztushoz igazodom. Vágyaim, szívem indulatai Hozzá kapcsolódnak és ezek határozzák meg külső megnyilvánulásaimat.
  • A Szentlélek munkálja bennem a lelki embert.
  • Lelki módon gondolkodom, az Istentől kapott mélyebb látással élek.
  • A szent életet többre tartom, mint a sikert, emberi elismerést, gazdagságot.
  • Tudatosan keresem annak módját, lehetőségét, hogy Istent dicsőíthesse életem.
  • Szemléletemben az örökkévalóság nézőpontjából ítélem meg a földi dolgokat, a mulandó értékeket.
  • Keresem mások javát, lelki előmenetelét.
  • Építem a lelki testvérek közösségét.
  • A missziói szolgálatra kész vagyok.
  • Krisztusért – mivel Hozzá tartozom – vállalom a kereszt hordozását is.

A sort még lehetne folytatni. Ki-ki folytassa, mintha elhangzott volna előbb egy előadás, amelyen a szónok csak ennyit mondott: LELKI EMBER!

Írta: Göllner Pál

Illusztráció: Pixabay

Köszönjük, ha megosztja tartalmainkat. Kérjük, hogy ezt mindig a szerző és a forrás megjelölésével tegye!

Kommentek: Kérjük, hogy a hozzászólásoknál “ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe” (Fil 4,8)! Köszönjük!