christian-prison

„Fogoly voltam…, és meglátogattatok” (Mt 25,36). Ez a bibliai idézet szerepel a Magyar Evangéliumi Börtönmisszió önkénteseinek igazolványán. És valóban, sokan, akik rendszeresen látogatunk fogvatartottakat különböző börtönökben, gyakran átéljük, hogy ezeken a szomorú helyeken magával Krisztussal találkozunk.
Én magam nem tartoztam azon kevesek közé, akik rendszeresen feláldozzák a vasárnap délutánjukat vagy egy fárasztó munkanap után a kevéske szabad órájukat annak érdekében, hogy Isten megmentő evangéliumát vigyék a börtönök lakóinak. Úgy véltem, van nekem éppen elég dolgom, munkálkodom én az Isten országa ügyén, amennyire tőlem telik. Az a gondolat, hogy a rabokat látogassam, meg sem fordult a fejemben, az imádságaimban még kevésbé. Éppen ezért elég kellemetlenül érintett, amikor megkeresett a börtönmisszió vezetője, hogy van egy spanyol anyanyelvű dél-amerikai fogvatartott, jó lenne, ha bemennék hozzá egyszer-egyszer. Na, még csak ez hiányzott! Ez a gondolat ugyan nem túl szép, de így éreztem.

Rendben, bementem, kénytelen-kelletlen. M. nagyon örült, hogy végre valakivel spanyolul beszélgethet. Megígértem neki, hogy újra meglátogatom, de csak húztam-halasztottam. Most is, ahogy ezeket a sorokat írom, elönt a szégyen. Még a leghalványabb emberi együttérzés sem volt bennem iránta! Engedetlen, lázadó szívvel mentem újra a börtönbe.
És nem engedtek be!
Kiléptem az utcára, és izzott fölöttem az Isten haragja! Ott dübörgött a szívemben az ítélete: „Az Isten tisztátalan eszközt nem használ!”

Én már nem is tudom, hogyan botorkáltam el a vonatig, de az biztos, hogy teljesen porba sújtott a bűnöm, az engedetlenségem, a lázadásom tudata. Üres tekintettel meredtem magam elé, de a vonatkerekek hirtelen mintha a Jeremiás prófétának szánt üzenetet zakatolták volna a szívembe: „Ha megtérsz, megengedem, hogy újból szolgálatomba állj. Ha értékes dolgokat beszélsz értéktelenek helyett, akkor szószólóm lehetsz” (Jer 15,19).
Ezzel az igével kezdődött Isten szeretetének az az áradása, amelynek az ezt követő hónapokban tanúja lehettem.

A következő alkalommal újra végigmentem a zsilipszerűen záródó kapukon, és bent már ketten vártak rám. Mindketten – végső soron – nem is annyira bűnözők, mint inkább áldozatok voltak. Azóta megtudtam, hogy a történetük szinte sablonszerűen ismétlődik nap mint nap: külföldi munkalehetőség hamis ígéretére hagyták el súlyos nyomorba süllyedt hazájukat, s szinte még körülnézni sem volt idejük, egy számukra addig ismeretlen, óceánon túli ország börtönében találták magukat. Joggal érzik úgy, hogy áldozatok. Ez igaz is, de elsősorban nem az őket elámító és törvényszegésre kényszerítő gonosz emberek áldozatai, hanem a saját kívánságaik csábították bűnre őket. De hogyan értessem ezt meg velük?!

A dél-amerikai katolicizmusnak jobbára semmi köze nincs a keresztyénséghez. Quetzalcoatl, a mexikói tollas kígyó és Inti, az inka nap-isten ugyanúgy átesett a kötelező keresztségen, mint a spanyol hódítók vérengzéseit túlélő bennszülöttek milliói. A börtönben az ítéletüket váró lányok számára az Úr Jézus egy aranyozott glóriával díszített, kék köntösbe burkolt Mária-szobor kezébe helyezett fa-csecsemő csupán. Nem tudok tanári bőrömből kibújni: ahogy beszélgetünk, fölmérem, milyen képzetek vannak a fejükben.
Számukra a börtönnek van egy óriási pozitívuma: nem tudnak magyarul, így rabtársaikkal nem tudnak beszélgetni, dolgozni sem viszik őket. Könyveik nincsenek, a hímzésen kívül (persze, ha kapnak anyagot, fonalat és tűt valakitől) csak egy dolgot tehetnek: olvassák azt az egyetlen könyvet, amelyet a misszió ajándékozott nekik: a spanyol nyelvű Bibliát.

Lukács evangéliumából válogatok ki nekik olyan történeteket, amelyekben különböző emberek találkoznak az Úr Jézussal. Lassan megtanulják, mit jelent a bűn, az ítélet, a kegyelem fogalma – ahogy Isten érti. Ezek a katolikus liturgiából jól ismert szavak igazi tartalommal telnek meg a számukra. Amikor megkérdezem M.-et, hogy van-e bűne, már nem mond általánosságokat. Kezdi érteni a lényeget: „Becsaptam a családomat, amikor eljöttem otthonról.” „Az a bűnöm, hogy nem elégedtem meg annyi pénzzel, amennyim volt, még többet akartam.” Kikeressük az 1Móz 6,5-öt. „Föl tudnátok nekem olvasni ezt a verset úgy, hogy beleillesztitek a saját nevedet?” Először mindketten megdöbbennek. Még itt, a börtönben ülve is úgy gondolják, ez azért mégis túlzás. Amikor én megteszem, és az „ember” helyett a saját nevemet mondom, M. hirtelen megérti, és olvasni kezdi: „És látta az Úr, hogy megsokasult M. gonoszsága a földön, és hogy M. szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz.” R. pedig, amikor az ítélethirdetés után átmenetileg másik börtönbe viszik, hosszú levelet ír nekem: „hazudtam neked… Feltétlenül beszélnem kell veled, meg akarom vallani minden bűnömet.”

Valaki megkérdezte tőlem, miért olyan fontos a bűn kérdését ennyire feszegetni. Ezek az emberek ott a börtönben már éppen eléggé „vezekelnek” a bűneikért, miért nem hagyom ezzel békén őket, miért nem olyasmit mondok nekik, ami simogatja a lelküket? Azért, mert Isten véleménye szerint az ember minden bajának a kiindulópontja az, hogy Istennel nincs életközössége. Ennek oka pedig az Isten elleni lázadásunk, az a tény, hogy úgy akarunk élni, hogy Isten ne legyen tényező az életünkben. Ezt az Istennel való szembenállást nevezi a Biblia bűnnek.

Amíg ez az egzisztenciális probléma nem oldódik meg, minden más csak annyit ér, mint amikor egy árvíz által teljesen alámosott háznak szépítgetik a tetejét, igazgatják a cserepeit, esetleg még az ablakait is festegetik – mindhiába: előbb-utóbb összeomlik, mert az alapját elmosta a víz.

Eléneklem nekik Ariel Ramírez Kreol miséjének döbbenetes sorait: „Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit, könyörülj rajtunk…” Végre megértették! Megértették, hogy csak és kizárólag az értük kereszthalált halt Isten Báránya áldozatáért bocsát meg nekik és könyörül meg rajtuk az Isten. Megértették, és a szívükbe fogadták a meghalt és feltámadott Urat.

M. azóta már hazament, R. még a büntetését tölti, de más ember tért vissza a családjához, és más ember várja, hogy eljöjjön a szabadulás pillanata. A bűneik felismerése nem depresszióssá, nem pszichopatává tette őket. Nem sodorta őket az öngyilkosságba, mint nagy költőnket, József Attilát. Hanem odavezette őket ahhoz a Megváltóhoz, Jézus Krisztushoz, aki irántuk való szeretetét abban mutatta meg, hogy amikor még az ellenségei voltak, meghalt értük. Megismerték azt a Megmentőt, aki, ha megvalljuk neki bűneinket, megbocsátja azokat, és megtisztít minket minden hamisságtól.

Írta: Tóth Eszter

Köszönjük, ha megosztja tartalmainkat. Kérjük, hogy ezt mindig a szerző és a forrás megjelölésével tegye!

Kommentek: Kérjük, hogy a hozzászólásoknál “ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe” (Fil 4,8)! Köszönjük!