semperreformanda1500

Egy orvos – ki tudja, hol, ki tudja, mikor – furcsa módon járt el betegeivel. Megállapította a betegséget, majd elmondta a betegnek, hogyan történik a gyógyulás. Mi az orvos tennivalója, milyen gyógyszert kell bevenni, mit fog észlelni a beteg, mikor nyilvánítható egészségesnek a páciens. Mindent elmondott, azután hazaküldte a beteget. Az azonban döbbenten nézett rá, és alig tudta kinyögni: Drága doktor úr, Ön csak ismertetett mindent, de nem tett semmit. Hogyan lesz ebből gyógyulás?! Ne tartson fel, kedves betegem. Maga már mindent tud. Kérem a következőt! – reagált az orvos.
Vigyázzunk, hogy hasonlóképpen ne járjunk a reformáció indulására való emlékezéssel.

Itt van a reformáció ötszázadik jubileuma. A szüntelen megújulás (semper reformanda) gondolata értelmében: szüntelen ünnepeljük, emlékezünk rá, ország- és világszerte.
Beszélnek mindenütt a reformáció kincseiről, ám nem mindig derül ki, mik azok. Mégis drága kincsekként említi az ünnepi szónok, a kiállítási molinó. Másutt elsorolják a sola-kat is. Meg a Luthert „felébresztő” igét: “az igaz ember hitből él” (Róm 1,17). Tudjuk, ismerjük ezeket. De elegendő ennyi?
Vajon nem az lenne-e a jó, ha nemcsak tudnánk a „tant”, hanem életünk megélt sajátjává is válna? Ha a szólamok, eszmefuttatások mellett, de inkább helyett abban segítenénk másoknak is, hogy személyes, megélt kincsükké váljon a reformációban felismert, megfogalmazott kincshalmaz? Abban, hogy a reformáció kincsei hogyan lehetnek az én kincseim?!

Mit jelent a megigazulás? Én igaz vagyok-e? Ki minősít annak, ha az vagyok? Lehet, hogy azt gondolom magamról, amit Jézus korában egyes farizeusok: „Ti az emberek előtt igaznak tartjátok magatokat” (Lk 16,15). Az ige azonban a valósággal szembesít: „Nincs egy igaz sem” (Róm 3,10)…

Mit jelent az, hogy egyedül a kegyelem? Miféle kegyelem? Miért csak a kegyelem? Más megoldás nincsen? Tudvalevő, hogy csak az elítéltnek adhatnak esetleg kegyelmet. Hát én elítélt volnék? Bizony, Isten igéje kárhoztat engem. De mond olyat is, hogy Krisztus engesztelő áldozat (1Jn 4,10). Kit kell kiengesztelni? Azt, aki haragszik, akit megbántottak, megsértettek. Rám ugyan miért haragudna Isten? Éppen Ő, aki hangoztatottan a szerető Isten? – Ezeknek a tényeknek a megértésében kell segíteni híveinket – az igehirdetésekben, lelkigondozói beszélgetésekben. Máris érezzük, hogy ez nem elmélet, nem drága tantételek citálása, hanem élet-halál kérdése.

Ki az áldozat? Ki az, aki „út” az Atyához? Egyedül Krisztus. Minden más út kizárva. Vagy ha más úton járnék, máshová érnék… „… mert nem adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk” (ApCsel 4,12).

Mindezt csak hinni kell? Nem kell valami saját teljesítmény, érdem, közreműködés? Hangzik válaszul a biblikus tétel: Egyedül hit által. Ráállni Isten ígéretére, elfogadni kárhoztatott bűnösként Krisztus kikerülhetetlen engesztelő áldozatát a kereszten. A tényt, hogy az üdvösség nem tőlem van, Isten ajándéka (Ef 2,8).

Honnan tudhatom meg, hogy ezek így igazak? Egyházi hagyományok, legendák, emberi bölcselkedés útján? Nem! Egyedül a Szentírásból! Akik tapasztalták, hogy a Szentírásban Isten szólította meg őket, azoknak nem kétséges az ige igazsága.

Amikor az idei évben a reformáció indulásának ötszázadik évfordulóját ünnepeljük, nem beszélni kell szép elvekről, hősies múltról, hanem reformátori módon, hittel hirdetni Isten hamisítatlan és örök igéjét. Miért nem teszi ezt mindenki?

Írta: Göllner Pál

Köszönjük, ha megosztja tartalmainkat. Kérjük, hogy ezt mindig a szerző és a forrás megjelölésével tegye!

Kommentek: Kérjük, hogy a hozzászólásoknál “ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe” (Fil 4,8)! Köszönjük!