Isten szeretete: elfogadó szeretet?

Sokszor hallottam már a következő gondolatot: „Isten elfogad téged úgy, ahogy vagy, mert szeret, és az Ő szeretete végtelen”.
Ez egy időben azért zavart, mert ha ez igaz, akkor az azt is jelenti, hogy minden mehet tovább változatlanul. Az Ő elfogadó alapállása rám nézve nem jelenthet semmilyen változási igényt. Az ilyen szeretet feltételeket sem támaszthat, hiszen elfogad olyannak, amilyen vagyok. Ez a gondolatmenet megnyugtatja a hallgatót. Mint egy altatódal.
Aztán próbáltam árnyalni magamban ezt a megállapítást. Igen, elfogad, de nem hagy meg olyannak, amilyen vagyok. Alaposan kitakarítja „a lakásomat”. Ám valahogy ez sem nyugtatott meg.

Ki vagyok én? Lelki ember?

Ki vagyok én? Kit ne foglalkoztatna ez a kérdés? Akár a világmindenségben (kozmosz) elfoglalt helyemre gondolok, akár saját mikrokozmoszomban, önmagam számára határozom meg magamat.

Sok múlik azon, hogy milyen nézőpontból vizsgáljuk a kérdést. Apáczai Csere János 1656-ban, egy kollégiumi előadásában beszámol egy tudósról, aki egy nagy ünnepségen tarthatott szónoki beszédet. Felment az emelvényre és ezt mondta: EMBER! Aztán le is jött. – Komoly „emberi önvizsgálódást” kell tartanunk, volt utólag az indoklás, mindenféle szónoklat nélkül is.

A keresztyéneknek hallatlan nagy előnyük az, hogy az önvizsgálat során Isten igéjéből tudnak kiindulni, sőt az igéhez kötötten megmaradni. Mert van közük Istenhez.

Őrizz meg a gonosztól!?.

Micsoda cím ez? „Őrizz meg a gonosztól”. Felkiáltójel. Kérdőjel. Pont.

Először felkiáltójel, mert sokan – köztük én is – a világ változásait szemlélve, aggodalmaink közepette felkiáltunk: Uram, Jézus, szabadíts meg, őrizz meg a gonosztól!

Másodszor: kérdőjel, mert vannak, akik kérdeznek: Tényleg meg kell minket védeni, óvni a gonosztól? Valóban igaz ez, vagy csak néhány magát keresztyénnek nevező ember dajkameséje? Van gonosz? Van Isten, aki segít? Mindkét kérdésre igen a válasz: van gonosz, és van Isten, aki segít.

Harmadsorban a fenti igét el lehet mondani kijelentő módban is. Jézus is így mondja és tanítja nekünk: Őrizz meg minket a gonosztól.

A búcsúcédulák és Luther lelkigondozói problémája

A fenti képen egy latin szövegű búcsúcédula látható. „Boldog” tulajdonosa Jeronimus Munghofer volt, a Szent Benedek-rend egyik szerzetese (1521). Mi ezzel a gond? Nekünk talán semmi, de Luthernek komoly problémát okoztak a búcsúcédulák.
Myconius(1), a reformátor harcostársa beszámol arról, hogy voltak olyan búcsúcédula-vásárlók, akik, miután megkapták a papírt, többet nem mentek gyónni. Míg mások ugyan elmentek Luther gyóntatószékéhez, de vitték névre szóló búcsúcédulájukat is. Könnyelműen azt gondolták, nekik már nincs szükségük megvallani és el is hagyni a házasságtörést, a paráznaságot, az uzsoráskodást, a korrupciót, a hamissággal szerzett vagyont és az ezekhez hasonló dolgokat. Hiszen a (Biblia alapján nem igazolható) tisztítótűzben nem lesz büntetésük (szenvedésük), mert cédulájuk szerint azt az egyház elengedte.
Ezeknek az embereknek Luther nem is hirdethette a bűnbocsánatot, mert egyáltalán nem látott bennük bűnbánatot. Ők ugyanis magabiztosan felmutatták megvásárolt pápai búcsúcédulájukat. Luther azonban nagyon komolyan vette lelkigondozói feladatát és egyértelműen a Szentírás igéjével válaszolt nekik: „…ha meg nem tértek (egyes német fordításokban: meg nem bánjátok bűneiteket), ti is mindnyájan ugyanígy elvesztek” (Lk 13,3).

Krisztussal találkozni a rácsok mögött

„Fogoly voltam…, és meglátogattatok” (Mt 25,36). Ez a bibliai idézet szerepel a Magyar Evangéliumi Börtönmisszió önkénteseinek igazolványán. És valóban, sokan, akik rendszeresen látogatunk fogvatartottakat különböző börtönökben, gyakran átéljük, hogy ezeken a szomorú helyeken magával Krisztussal találkozunk.
Én magam nem tartoztam azon kevesek közé, akik rendszeresen feláldozzák a vasárnap délutánjukat vagy egy fárasztó munkanap után a kevéske szabad órájukat annak érdekében, hogy Isten megmentő evangéliumát vigyék a börtönök lakóinak. Úgy véltem, van nekem éppen elég dolgom, munkálkodom én az Isten országa ügyén, amennyire tőlem telik. Az a gondolat, hogy a rabokat látogassam, meg sem fordult a fejemben, az imádságaimban még kevésbé. Éppen ezért elég kellemetlenül érintett, amikor megkeresett a börtönmisszió vezetője, hogy van egy spanyol anyanyelvű dél-amerikai fogvatartott, jó lenne, ha bemennék hozzá egyszer-egyszer. Na, még csak ez hiányzott! Ez a gondolat ugyan nem túl szép, de így éreztem.

Az igazság veszélyes?

Az Isten igazsága veszélyes lehet annak, aki elutasítja, de annak is, aki egyetért vele. Az állítás első fele még érthető, de az utóbbi különösnek tűnhet. Az alábbiakban kifejtem, mit értek ezalatt.
Isten igazsága abszolút igazság. Nem ad helyet más „igazságnak”. Ide kapcsolható Jézus kijelentése is: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” (Jn 14,6). Aki hisz ebben, aki Isten igazságának birtokosa, hirdetője, az meg van győződve ennek az igazságnak a súlyáról, egyedülvalóságáról, örök érvényességéről. Ez önmagában igaz és helyes.
Akkor mi a veszély oka? Elsősorban nem az, hogy a mai „szabad” emberek elítélhetik az így gondolkodót. Hiszen – szerintük – az abszolút igazság kijelentése és képviselete káros a társadalom számára, mert kizár más igazságokat. Még Jézus se tegyen ilyen kijelentéseket – szerintük.

Emlékezés a reformációra: orvosi eset?

Egy orvos – ki tudja, hol, ki tudja, mikor – furcsa módon járt el betegeivel. Megállapította a betegséget, majd elmondta a betegnek, hogyan történik a gyógyulás. Mi az orvos tennivalója, milyen gyógyszert kell bevenni, mit fog észlelni a beteg, mikor nyilvánítható egészségesnek a páciens. Mindent elmondott, azután hazaküldte a beteget. Az azonban döbbenten nézett rá, és alig tudta kinyögni: Drága doktor úr, Ön csak ismertetett mindent, de nem tett semmit. Hogyan lesz ebből gyógyulás?! – Ne tartson fel, kedves betegem. Maga már mindent tud. Kérem a következőt! – reagált az orvos.
Vigyázzunk, hogy hasonlóképpen ne járjunk a reformáció indulására való emlékezéssel.

Mire jó a „gileádi balzsam”? Avagy: hogyan segíthetek rossz úton járó embertársamon?

Nem idegen tőlem mások romlásának meglátása, de megindoklása sem. Milyen könnyű mások bajain csámcsogni, azokat fejcsóválva elítélni. Ez azonban nem helyes magatartás.

Hogyan kellene viselkednem, amikor látom, hogy valaki rossz úton jár és a vesztébe rohan? Erre kínál megoldást a „gileádi balzsam” használata, amelyet Jeremiás próféta ajánl.

Kődobálás? Egy bibliai szólás eredeti jelentése

Évekkel ezelőtt egyházunkban kellemetlen hírek szivárogtak ki valakinek a múltjáról. Érdekes módon egy hozzászóló megpróbálta mentegetni a múltjának erről a részletéről hallgató embert az interneten. Ezt a sommás gondolatot olvashattuk a nevét is vállaló „védő” írásában: „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűntelen!” (Jn 8,7). – Ha valaki most azt várja, hogy bármit is feltárok az ügyről és a személyekről, csalódni fog. Más irányt választottam. Furcsa érzésem volt ugyanis a kijelentés miatt. Úgy éreztem, valami nincs rendben az idézéssel. Keresni kezdtem a jézusi szó igazi értelmét. Azóta évek teltek el. Az említett esemény ezalatt elmerült a múlt iszapjában.